„Nekem egy dolgom van: segíteni a csapatunkban lévő sok tehetséges játékost, hogy minél előbb bekerüljenek az NB1-be.”

A magyar labdarúgásban éltem, kilencszer voltam kezdő a magyar válogatottban, játszhattam a brazilok ellen, voltam 24 évesen az év legjobb játékosa, Kupa-, Szuper Kupa- és Liga Kupa győztes" – meséli Simek Péter pályafutása alatt elért sikereit. Ma a kispadon éli át a foci pillanatait, de azt mondja: „ugyanúgy elfáradok egy meccs után, mintha játszanék."

Van olyan, amiről a riporterek sosem kérdeztek, de amit mindig el szerettél volna mondani?

Ezen még nem gondolkodtam. Lehet, hogy az én történetem is sablonos, mert egy egyszerű falusi srácnak mondom magamat. Székesfehérvár mellett nevelkedtem, ott éltem a szüleimmel egy kis faluban, Bakonycsernyén. 

Volt egy tehetségkutató a Videotonnál, ahová a testvérem, aki nálam három évvel idősebb, elment - így tulajdonképpen ő taposta előttem az ösvényt  a felnőtt csapatig.

Hány évesek voltatok ekkor?

Én voltam tizenegy, ő tizennégy. A Fehér Megyei Labdarúgó Szövetség tehetségkutatót hirdetett, a testvérem bekerült a szűkített keretbe, és így vitte ez a lehetőség egészen a Videotonig. Három évre rá, amikor én lettem tizennégy, ezt újra megszervezték: ott volt több száz gyerek, és beválogattak a 20-as keretbe. Így kerültem a Videotonhoz mint igazolt labdarúgó. Akkoriban nagy vonzereje volt a Videotonnak, ahogy most az akadémiáknak. Az ország minden részéről összeszedték a legjobb játékosokat, és egy nagyon jó csapat alakult ki, egy nagyon jó edzővel. Ő egy éve meghalt, és az egész csapat ott volt a temetésén - ez is mutatja azt, mekkora hatással volt ránk. Az akkori Videoton utánpótlásának erősségét jelzi, hogy a mi csapatunkból nyolcan játszottak NB1-ben a húszas keretből.

Kicsit menjünk vissza! Otthon rúgtátok a bőrt, és így kezdődött?

Igen. Édesapám folyamatosan focizott a megyei 1-ben, mi pedig kisgyerekkorunk óta a labdával keltünk-feküdtünk. Mai napig minden évben előjön, amikor együtt karácsonyozunk, hogy hány fűnyírót tettünk tönkre: ha volt egy ott akkora placc, amin lehetett focizni, azt mi lenyírtuk.

Ahogy mondják: a jó focista a grundon nő fel, és ez velünk így is volt. Édesapám a helyi csapatban focizott, jó játékos volt. Ő, illetve édesanyám, aki sajnos már nem él, mindent megtettek azért, hogy segítsenek a céljaink elérésében.

Aztán nyolcadikban bekerültem a kollégiumba, itt ismerkedtem meg Györök Tamással, ő egy évvel idősebb volt nálam. Ekkortól indultam el felfelé a ranglétrán. Ez azonban nagyon nehéz volt. Amikor odakerültem, az első meccsemen elszakadt a térdemben a szalag, ami miatt kihagytam egy évet. Ennek ellenére meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg végleg abba kell hagynom a focit, pedig a korom miatt meg sem lehetett műteni. Az akkori legjobb térspecialista, Abkarovits Géza bácsi - aki azóta többször megműtött már - egy műanyag rögzítőt rakott a térdemre. Én voltam az első, akinek így segített és utána is rengetegszer példálózott velem.

Tulajdonképpen saját magamat építettem fel a sérülés után: kondizni jártam, futottam. Egy év után, amikor már úgy éreztem, hogy készen állok, szóltam, hogy be szeretnénk szállni az edzésekbe. Így kezdtem el újra, és ekkor döntöttem el, hogy futballista leszek.

A testvérem azonban nem volt ilyen szerencsés: ő a három évvel idősebbekkel játszott, és neki egy sérülés miatt abba kellett hagynia a profi futballt. Láttam azokat a hibákat, amiket ő elkövetett, vagy amiket nem csinált jól, és próbáltam ezeket elkerülni. Rengeteget segített nekem ezzel is, úgyhogy ezt is köszönöm neki.

Milyen poszton játszottál?

Csatár voltam.

Befejező?

Hát, olyan mindenes. Három-öt-kettes rendszerben játszottunk, ami ma már teljesen elavult, senki sem gyakorolja. Három védő, öt középpályás, két csatár. Én elöl voltam az egyik, de tulajdonképpen nem volt posztom, ezáltal nem is tanultam meg, hogy mit kell csinálnia a csatárnak. Nagyon az erőnlétre fókuszáltak akkor, sok volt a futás, ólom mellény… legyél nagyon jó erőben, és focizni majd megtanulsz. Most nem ez a szemlélet, hanem az, hogy tanítsuk meg futballozni a játékosokat, úgy, hogy megfelelő kondíció is társuljon vele. Megfordult a rendszer. Voltam gólkirály, szépen lépegettem előre: U15, U16, U17, U18, és mindig a saját korosztályomban fociztam. Most is az az elvem, hogy csak az lépjen magasabb korosztályba, aki ott is ki tud emelkedni. Mivel Györök Tomiék korosztálya felettünk mindig nagyon erős volt, szó sem volt arról, hogy feljebb megyek, viszont a sajátomban kiemelkedőt tudtam nyújtani. Most is úgy gondolom, hogy rosszabb, ha valaki feljebb van, és nem tud kiemelkedni, mintha a saját korosztályában kiemelkedően játszik.

Mondtad, hogy az egész csapat ott volt, amikor elment a gyerekkori edződ. Ki volt ő, és mi volt az a plusz, amit adott nektek?

Jung  Józsi bácsinak hívták. Érdekes ember volt, nagyon-nagyon kemény szigorral: reggel ötkor bejött a kollégiumi szobánkba, kinyitott minden ablakot, és üvöltözve  felkeltett minket. Szigorúan bánt velünk, de mindannyian éreztük, az élete volt a csapatunk. Idős, ősz, és nagy bajszú, nagy hangú ember volt, emiatt mindent elhittünk neki, és azt csináltuk, amit mondott. Ha azt mondta, hogy most ötvenszer száz métert kell futni, akkor azt csináltuk. Viszont annyira sok tehetséges játékosa volt, hogy így utólag azt gondolom: nem volt nehéz dolga.

Azt mondod, nagyon jó játékosok voltak a csapatban. Volt ennek valami nehézsége?

Azt gondolom nem nehézség volt, hanem motiváció. Tudtuk azt, hogy ha nem úgy játszunk, kikerülhetünk a csapatból, és nem tudunk visszakerülni. Én annyira elvakultan focista akartam lenni, hogy soha nem voltam csere, hacsak meg nem sérültem. Most is azt szoktam mondani a srácoknak: ne adj nekem sanszot arra egy rossz passzal, egy kihagyott helyzettel, egy flegma megoldással, hogy lecseréljelek - mert jön a következő, és ha ő jobb lesz, te mész, ő bent marad. Kezdő játékos voltam egy jó csapatban, és ez óriási motivációs tényező volt. Nem engedhettük meg magunknak, hogy ne teljesítsünk jól az edzéseken, mert láttuk, hogy aki nem jól teljesít, az nem játszik. Józsi bá’ ebben erős volt, ő meglátta, hogy kik azok, akiket hajtani kell. Erre mondják azt, hogy mindig azt a lovat hajtsd, amelyik húz...

Édesapám azt mondta nekem, legyél a legjobb négyben... ha nem vagy ott, nem leszel futballista. Ő kemény szigorral bánt velünk, keveset dicsért – amikor már NB1-es játékos voltam, akkor is erős kritikával várt egyszer-egyszer. Ma visszagondolva: a szüleim nélkül nem lehettem volna focista. Amikor az NB1-be felkerültem, minden mérkőzésemen kint voltak, bárhol játszottunk az országban.

Bérletük volt, együtt jött anya és apa. Van egy fütty jelünk, amit csak apu meg én ismerünk, és ha a Fradi ellen játszottunk is, 10 000 ember előtt, amint egy kicsit lecsendesedett a stadion, édesapám fütyült egyet, és én tudtam, hogy ott vannak. Ha ez nem történt meg időben, akkor izgultam, mert tudtam, hogy minden mérkőzésemre eljönnek.

Hogyan alakult a profi pályafutásod?

18 évesen játszottam az első meccsemet a Videotonban. Miután több edzőváltás volt, átkerültem a Gázszer FC-hez, akik akkoriban bejutottak  az NB1-be. Onnan kerültem a Vasashoz: Komjáti Bandi bá’ volt az edzőm. Itt 2000-től két évig voltam, de mindig az Újpest volt az álmom.

Amikor kiesett a Vasas, kölcsönadtak az Újpestnek egy szezonra, és ők egy év után megvásároltak. 2002-től 2006-ig voltam újpesti játékos. Lila-fehérben, 2004-ben, az év legjobb játékosa voltam. 2005-ben jött egy térdsérülés, és az akkori vezetőség nem bízott abban, hogy a sérülés után visszatérhetek. Visszamentem Fehérvárra, ott a sérülésemből felépülve egy remek félévem következett a Videotonban. Innen kerültem Temesvárra, ahol Hagi volt az edzőm, de a sors úgy hozta, hogy elszakadt a másik térdszalagom is. Nem szerettem volna újabb hét hónapot kihagyni, így egy új eljárással megműtöttek, és már két és fél hónap után újra pályára léphettem. Jött egy újabb sikersorozat, mert visszakerültem a Videotonhoz, ahol Kupát, majd Liga Kupát nyertünk.

2008-ban váltottam újra: az Újpest visszahívott, és csatlakoztam a csapathoz. Egy ezüstérmet sikerült itt szerezni.  2011-ig voltam itt, majd visszakerültem a Vasasba. 2013-ban tettem le a mezt, harminchárom évesen. Nem volt könnyű döntés, de a térdeim már nem bírták a terhelést, folyamatosan fájdalomcsillapítókkal éltem, összesen hétszer műtöttek. A sérüléseim miatt voltak hullámvölgyek a pályafutásomban. Például már megvolt a szerződésem a Blackburn-nel, amit csak alá kellett volna írni, amikor elszakadt a térdszalagom. Így akkor nem igazolhattam külföldre.

A magyar labdarúgásban éltem, kilencszer voltam kezdő a magyar válogatottban, játszhattam a brazilok ellen, voltam 24 évesen az év legjobb játékosa, Kupa-, Szuper Kupa- és Liga Kupa győztes, voltam második, harmadik, kiestem kétszer a Vasassal… Amit Magyarországon a fociban meg lehet élni, azt megélhettem.

 Mi motivált újra és újra?

A csapat. A csapattársak nagyon sokat segítettek, még akkor is, ha sérült voltam, ott voltam közöttük, együtt voltam velük az öltözőben, a pályán. A sérülések megtanítottak arra, hogy egyszer be kell majd fejeznem a karrierem, így minden napot ajándéknak éltem meg a pályán.

Mi történt azután, hogy abbahagytad a profi pályafutásodat?

Elvégeztem az UEFA Licencet, majd Györök Tomi (akinek rengeteget köszönhetek) ajánlott be engem ide két évvel ezelőtt, 2014 nyarán. Ezután Trakperger Árpád adott lehetőséget, amivel próbálok élni. Mindig igyekszem a legjobbat kihozni a játékosaimból a pályán, és mindent megteszek értük. Itt, az UTE-nél edzősködni óriási dolog - főleg most, amikor olyan szakmai vezetőnk van, mint Fórián Zsolt. Azt gondolom, ő ma Magyarországon az egyik legjobb szakmai vezető. Ez nekem azért fontos, mert most tanulom ezt a szakmát, így megint az út elején vagyok – hasonlóan, mint 14-15 évesen a Videotonnál. Nagyon büszke és boldog vagyok, hogy itt lehetek, és az U17-es csapatnak lehetek az edzője.

Az milyen érzés, hogy kint állsz a pálya szélén, ráadásul utánpótlással?

Nyilván furcsa érzés… Szél Józsinak voltam a pályaedzője 2014-ben, akit nagyon jó szakembernek tartok. Ő támogatott az elején. Fél év után át kellett vennem az U15-ös csapatot, és bent kellett maradnunk velük a legjobb nyolc között. Fél éves utánpótlás-edzői tapasztalattal kaptam egy nehéz feladatot. Nem volt ez egyszerű - nekem, kezdő edzőnek, főleg nem. A játékosaim rengeteget tettek hozzá, hiszen nélkülük nem sikerült volna. Jó edzővé mindig a jó játékosok tehetnek.

Én azt gondoltam, olyan edző leszek, mint Mezei Gyuri bácsi, aki leült a meccs elején a kispadra, keresztbe tette a lábát, és végignézte a küzdelmet. Ez pontosan kettő másodpercig volt így, és most már le sem ülök annyi időre sem. Egyszerűen ugyanúgy elfáradok egy meccs után, mintha játszanék.

Edzőként az út elején járok. Szakmailag nekem rengeteget kell még tanulnom, viszont a pályafutásom alatt rengeteg negatív és pozitív tapasztalatom volt, nagyon sokféle edzővel dolgozhattam együtt. Vannak előttem jó és rossz példák.

Ami nehéz, hogy amikor kapsz egy csapatot, meg kell ismerned a játékosokat emberileg – hogy ki az, akivel keményebben kell beszélni, és ki az, akit akkor is meg kell dicsérni, ha nem jó. Mert nyilván mindenki más. Azért vagyunk mi, akik fociztak, és van mögöttünk egy életpálya, egy kicsit előnyösebb helyzetben, mert ezeket a dolgokat hamarabb felismerjük.

Mindig mondom a srácoknak, hogy lehet velem beszélgetni futballtól teljesen független dolgokról. Elképzelhető, hogy így tudok nekik segíteni abban, hogy még inkább toppon legyenek majd a meccsnapon. Nem várom el, hogy tátott szájjal figyeljenek, csak fogadják meg, amit mondok. Nekem egy dolgom van: hogy a csapatunkban lévő sok tehetséges játékos minél előbb bekerüljön az NB1-be.

UTE Labdarúgó Akadémia/Barbara Gabriella